Győr újratöltve

Szív Ernő

„Amit láttam a győri panelek közé ékelt, napfény fürösztötte iskolában, bár válogatott társaságról volt szó, igazán megrendített.” Szív Ernő tárcasorozatának újabb darabja.

Szív Ernő írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

Mert ebben az urbánus sorozatban, amelyben különben lehet faluhely is a téma, tanyaközpont vagy kibuc, netán ősmagyar oázis egy mongol szaharában, Győr városa már volt említve. Most olyan helyzet állt elő, hogy meg kellett nyomnom a replay gombot. Nem hosszan, de jó erősen. Elvonatoztam ugyanis egy kreatív szövegíró versenyre zsűritagnak, ahol az igazgató asszony, Csengeri Mária és a verseny egyetemi docense, neves irodalmár, Fűzfa Balázs azt számolgatták a szendvicsekkel fölhalmozott igazgatói irodában, hogy hányadik ilyen rendezvényen vannak már túl. Hát mit mondjak, 32 év vagy 33 esztendő szinte egyre megy. A lényeg, hogy ez igazán sok, egy csoda. Ez már igazi hagyomány. S bár ebben a lakótelepi iskolában, a Győri SZC Sport és Kreatív Technikum aulájában a nagy tablón leginkább sportolók díszelegnek, egy híres tornász például, vagy a csibészes tekintetű Rugovics Vendel, Somogyi, az ETO intelligens középpályása, ez a szépen kitartott és a folytatást továbbra is ígérő irodalmi játéksorozat rettentően fontos esemény, mert miközben jajong a kultúra siratóasszonyainak hada a könyvért, a hagyományos olvasói szokásokért, és temetik a novellát, és a minőségi olvasó If várából nézi a haragos, ellenséges betűtengert, és mint a cövek, beállt a Horthy-korszak nagy kegyeltje, Herczegh Ferenc a kirakatba, na, jé, Wass Albert lemeze hogy megkopott, addig itt másról van szó.

Na, miről.

Ez a nagyszerű írás-olvasás verseny sorozat, melyet az említett technikum prezentál, bármelyik elit és magyar középiskolának a dicsőségére válna. A hagyománya, ugye. A nevelési célzata. A közösségi ethosza. A szocializációs szándéka. Ez egy szenzáció, szerintem. Utaznak ide, a kevéssé látványos győri panelek közé gyerekek a pesti Fazekasból vagy az Illyésből, Pannonhalmáról, Esztergomból, a győri vetélytárs – Révai – fellegvárából, bumliznak Kolozsvárról vagy más erdélyi városokból, és szöveget elemeznek, bizonyítva, hogy értik az elit mondatalkotás és történetalakítás furfangjait és eljárásait. Aztán pedig írnak is, bizonyítva, hogy értik a tárcaírás vagy az esszésimogatás közötti stiláris és dramaturgiai különbségek finomságait, ami rettenetesen nagy szó Taylor Swift, a Tik-Tok, az Instagram, a Netflix és a nagy vizuális gondolkodó, Rákay Kálmán korában.

Történt pedig, hogy engem néhány nappal ezelőtt egy barátom sírva bocsátott vissza az irodalom dzsungelébe, ami kábé a brazíliai őserdők sorsának mintáját követi, hogy azt mondja: az igazi irodalom gyérül, akár a szegény, szerencsétlen esőerdő állaga, a könyv múzeumi kegytárgy lesz, a történet pedig ne legyen se abszurd, se elvont, se mélyenszántó, se hosszú, se nagyregény, mert akkor nem kell a kutyának se, nem kell a rövidvágáshoz szoktatott, a leegyszerűsítésekhez, a gyors kielégülésekre vágyó, olvasni még éppen hajlandó emberiségnek. Szálem Alajkum, és nagy pá. A világhírű Ulickaja is ezt nyilatkozta valahol. Egy nagyobb merítésű emberi közösség 7 százaléka olvas, ennek a 7 százaléknak a 7 százaléka olvas aztán komolyabb irodalmat, ez az emberfőnyi mennyiség Magyarországon egy kicsi Egert, egy Szolnokot, két Törökszentmiklóst tesz ki – Kengyellel és Tenyővel –, és hát ez olyan drámai szituáció, ha szabad így elragadtatni magam, hogy mindenki, aki klaviatúra elé készül versírás, novellafogalmazás céljából, ab ovo öltöztesse csak temetői feketébe. Hozzá se kezdesz, már gyászolod az eredményt. Na, nem. Kábé az utolsó Jedi vagy, mert írsz és olvasol – az utóbbi fontosabb lenne, azt hiszem, sokaknál.

Én nem tudom, így van-e, mert azért elég sok utolsó Jedi lézeng a suvikszolt parkettán, vagyis nem akarnám elkongatni a hordozható vészharangommal, hogy ennyire kétségbeejtő a helyzet. (Az, aber.) Nap süt, virág szirmozik, betű lesz élőből, holtból. Mindig hivalkodom, hogy az olvasó nem különösebben érdekel – úgy értem, ha írok –, én nem kívánom az ő igényeit kielégíteni, a saját művem kívánalmainak megfelelni annál bonyolultabb és nehezebb, a mű, a műfaj, a dramaturgia kívánalma nekem éppen elég a pokolhoz vagy a mennyhez, viszont van az emberiségnek két nagy, gyönyörűséges tapasztalata, amire például ez a fantasztikusan teljesítő iskola bátran építhet. Épít is, mint Kelemen, az erdélyi falhúzó.

Az olvasó embernek van igénye a nagyra. Ez az igény megmarad, és nem, sehogyan sem vehető el. Soha és semmilyen körülmények között. Meg is fog maradni, minden jel szerint. Ó, a nagy elbeszélés. Ó, a hosszú olvasás. Ez a nagy sok minden lehet, Isten, háború, a másik ember, egy vers, sonkás szendvics. (Most abba nem megyek bele, hogy a kicsi is milyen gigantikus tud lenni, Tandori verebe, Kosztolányi szájsebe, Kohlhaas Mihály lova, Pilinszky villanykörtéje.)

A nagy, a teljes utáni igény megjelenik a nagyregények, az életmóddá váló filmsorozatok, a hosszan kitartott epikai műveletek gyakorlatában és népszerűségében. Az ember tudja, hogy a rá kimért idő akkor teljes és helyesen letudott, ha az ki van töltve a lélektani viszonyok és a gondolkodás nyugtalanító, de nem föltétlenül zaklató hálózatával. A bonyolult viszonyok egyszerű igazságokat szülnek, de az egyszerű igazság nem igazság, ha nincs mögötte bonyolultság. Igenis megéri bonyolultnak lenni. Megéri cizellálni. Megéri árnyalni, ellentmondásokat képezni, és főként megéri kérdezni, illetve bizonytalannak lenni. Minden ezeken a kétes, problémás törekvéseken múlik. Eminens nem jut a mennyországba. A rossz gyereket várhatja az, persze, lehet az pokol is. A kétely nagyobb isten, mint az igehirdetés. Az ember ideje medence. Sok kishal mellett kell lennie abban valami nagyobb fajsúlyú lénynek is, ragadozónak akár. Amit láttam a győri panelek közé ékelt, napfény fürösztötte iskolában, bár válogatott társaságról volt szó, igazán megrendített. Elhűlve néztem, hogy ezen a versenyen a tizennyolc évesek milyen éretten, bonyolultan, komolyan és kreatívan gondolkodnak. Úgy is írtak. Elmondták tizennyolc évesen az élet értelmét. Tudtak szabályos mesét vagy történetet mondani. El tudták mondani helyettem. Lehet, hogy az országban, a magyar nyelvben kevesen vannak ilyen fiatalok. De itt éppen elegen voltak.

És akkor le kell jegyeznem Csonka Lujza – Győr, Varga Dániel Vid – a bencés Pannonhalma, Mizser Bettina – Győr, Szitnyik Hanna – Veszprém, Török-Schuller Lilla – Kolozsvár nevét.

Volt egy kolozsvári tanárnő, Dénes Éva, isten megáldja.

Ők az élboly.

De semmi biztosíték nincsen arra, hogy azoknak a gyerekeknek, akik most hátrébb végeztek, holnap nem szurkálja a fejét a koszorú.

2024-04-27 14:26:35